Kifli és Zsöme

Ma 12 évesek lettek a kutyáim. Kicsit már fáj itt-ott, kicsit látnak, nagyon nem hallanak, az állatorvossal hetente találkoznak, de összességében jól vannak. Kifli gyengéje még mindig a laszti... ha az pattan, akkor ő is... kicsit visszafogottan ugyan, de pattan. Zsöme ha teheti még mindig ráfekszik Kifli labdájára... ha már nem érdekli, akkor ne is lássa, de az még fontosabb, hogy Kiflit szekírozza ezzel.
Sokszor eszembe jut, amikor mentünk őket kiválasztani... olyan kicsik voltak, hogy meg se mertem fogni őket. Zsömét a kezembe adta Fanta (az anyjuk) gazdija, én meg mozdulatlanul álltam vele, csak fogtam a kis tengerimalacnyi pihe-puha testét... még a szeme is alig nyílt ki, Ő volt a legnagyobb, a Hatoska. Kilencen voltak testvérek, és mindegyiküket úgy hívták, ahányadiknak született.
Kiflikém helyett egy másik tigriscsíkosat választottunk volna, de Őt a gazdi megtartotta magának, és amúgy is lány volt, mi meg két fiút akartunk, így Kiflink lett. Őt se mertem megfogni, csak simogattam.
Nem nyolc, hanem tíz hetesen költöztek hozzánk. Nem akartuk őket túl korán elválasztani, és gondoltuk 2 hét extracumi anyától csak jót tesz.
Az első évükben nagyon sokat voltak velem, és nagyon nem ment nekem a nevelés... nem fogadtak szót, és sose csinálták azt, amit mondtam. Aztán kimentem Amerikába, és Api-féle suliba jártak... azaz, ha Ő vitte őket sétálni, akkor útközben megtanultak ezt-azt... és nem ám úgy, ahogy azt tőlem megszokták.
Tőlem csak egyszer kaptak ki... vagyis nem kaptak, mert csak Zsöme kapott:
Ősz végén, nyári lendülettel mentünk le a partra... nyáron sokat fürödtek a tóban, és nem érezték azt, hogy ennek már nincs szezonja. Amikor Zsöme meglátta a félig befagyott vizet, el kezdett szaladni... hiába kiabáltam, amennyire csak bírtam, nem állt meg. Már láttam magam előtt, ahogy beszakad alatta a vékony jég, ezért egyre jobban kiabáltam. A part szélén végül megállt. Odaértem, és rásóztam egyet pórázzal a fenekére. Nagyon megijedtem, és nem akartam, hogy ez előforduljon még egyszer. Egy perccel ezután már nagyon bántam, és azóta is lelkiismeret-furdalásom van emiatt. Aznap már nem játszott, hiába mondtam, menjen Kiflivel ugrabugrálni, nem ment... végig ott jött mellettem, és nem csinált semmit. Nagyon bántam, hogy kikapott, pedig még most is úgy gondolom, nem ártott neki, mert nem volt erős az ütés, másfelől Ő is így tanult belőle.
Kiflit soha nem bántottam semmiért.
Mire hazajöttem Amerikából, már póráz nélkül lehetett sétáltatni őket, és tényleg megértettek mindent... jó, szerintem korábban is, csak nem csinálták.
Már nagyon öregek, de Kiflikémnek még most is van arra esze, hogy a frissen elültetett virágokat kiássa... ha rajtakapják, rögtön elengedi magát, és alig él... nem is érti a feltételezést, mert Ő biztosan még a környéken se volt.

'99-ben nem volt még digitális fényképezőnk, most meg
szkennerünk nincs, ezért lefényképeztem a fényképet.

Tudom, hogy a kép minősége nagyon rossz, de ez a két kép
van kint róluk már évek óta a könyvespolcon.

És miért vannak Ők a főzi-sütiben?
Mert ennivalóak, és édesek is.
Cukorfalatkák.