Almás párna

Érlelődik bennem egy ideje az elhatározás, hogy almás pitét süssek... na, ez így is maradt, mivel hozzáállási és technikai akadályai voltak az elkészülésének.
Először arra gondoltam, majd egy olyan hétvégén sütöm meg, amikor Őnyulasága dolgozik, mert valószínűleg nagyon időigényes lesz a produkció. Másodszor meg, recept után néztem... tudom, hogy profiszakács vagyok, és bármit, bármikor magamtól, saját tudásból el tudok készíteni, de az almás pitének nem akartam leírás nélkül nekiállni. Tanulmányoztam, olvastam, gyorsan becsuktam, végül a legegyszerűbbet választottam a legelszántabb helyett... végkifejletben is ez történt...
Szóval, Nyúllal megbeszéltük, hogy pénteken elmegyünk, és megvesszük a hozzávalókat, ha már úgyis vásárolunk. Szombat reggel már egészen rászántam magam, hogy elkezdem, amikor is bevillant, hogy: hoppácska, almát nem is vettünk!
Kinéztem az ablakon, az eső esett... na, akkor szállt el minden remény, hogy almás pite legyen itt a hétvégén. Viszont, esélyünk se volt az almával, mert akkor ugrott be az is, hogy fel se írtam mennyi kell bele. Utánanéztem, voltak 1 kilóra, 2 kilóra is verziók. Húha! Ennyi alma kell bele?! És le is kell reszelni?! De miért akartam én almás pitét sütni?
Jó, majd megsüti más... vagy... vagy Nyulat megkérdezem, nem reszelne-e egy kicsit... aszonta, de... de nem úgy értette...
Már említettem korábban is, hogy nem barátom a reszelő... a miénkkel van a baj, kissé suta, és folyton az ujjam bánja, plusz minden sajtos lesz körülöttem, ezért ha spagetti van ebédre, Nyusz átvállalja ezt a kemény feladatot tőlem.
A két kiló alma lereszelését abszolút nem láttam magam előtt... vagy ha mégis megpróbáltam elképzelni, egy teljes napot láttam, vérző ujjakkal.
A hétvégét mégsem akartam almás süti nélkül befejezni... és az illatát is már nagyon az orromban éreztem, ezért a legmegúszósabbnál maradtam: a leveles tésztába göngyölt, tetszés szerint feldarabolt alma darabkáknál.
Azt szeretem a leveles tésztában, hogy nem lehet vele hibázni... bármit csinálsz vele, bármit raksz bele, mindenhogyan finom lesz. Jó, a kakaós csigánál nem jött be annyira, de az E.T. hibája volt.
Az egész kocka leveles tésztát kettévágtam, mert nekem így könnyebb kinyújtani... aztán a sodrófa sehogy sem passzolt a tenyerembe, ezért nélküle, a két kezemmel nyújtottam ki... húzogattam, mintha rétes lenne. A fél adagot, nyolc részre vágtam, és meghámozott, feldarabolt almákat raktam rá... a tetejét megporcukroztam, és fahéjat is szórtam rá. Nem szabályos párnácskákat hajtogattam belőlük, mert az alma sok volt benne, és örültem, ha valahogy összeáll. A másik felét is ugyanígy megcsináltam... és nagyon ügyesen, így pont annyi párnácska lett végül, amennyi a tepsibe belefért. Az alufóliát nagyon körültekintően tettem a tepsibe, mert gondoltam, hogy valamelyik párna elhagyja magát, és szétfolyik... egy cukros dolgot felkaparni onnan, meg nem túl élvezetes feladat.
Csak 150 fokra állítottam a sütőt... 1: azért hogy jól átsüljön belül az alma is, 2: mert csak 8 óra volt, és Nyúl 9 után valamivel ért haza, ezért gondoltam, addigra már kész lesz, viszont kicsit el kezd kihűlni... csak, hogy megfelelő hőmérsékletű legyen neki... nem lennék ilyen figyelmes, de náthás kicsit, ezért próbálom tartani benne a lelket... ami nem egyszerű egy beteg, nyűgös férfi esetében.

Csöppet meg is volt keveredve... odakészítettem a kanapéra, fotózásra a párnákat, neki meg a Rubophent... erre nem mellényúlt, és mire visszaértem a fényképezővel, már bele is harapott az egyik almásba (ő van leghátul, kicsit háttal nekünk)... ja, és mielőtt a sütőbe raktam volna, a kész párnákra még almaszeleteket is tettem, és azokat is megszórtam fahéjjal.